Éljenek a fák!

Zelnik József
Megjelent: A zöld ember. Budapest, 2003. 45–47. o.

A fa az egyik legfontosabb nyersanyag – s ehhez hozzátehetjük: az emberhez legközelebb álló is. A fa történetében benne van az ember története, és fordítva is. Az emberélet kezdeteinek leghûségesebb anyagtársa. Amint a kolozsvári néprajzos, Kós Károly mondja, az emberiség elsõ korszaka talán a fakorszak volt. Azóta az ember anyagok és mûanyagok tömkelegét állította szolgálatába, mégis valamilyen atavisztikus, õsöktõl és emberi alapélményektõl meghatározott vágyódás él benne az élõ, majd anyagában tovább élõ, bennünket tárgyként körülvevõ fa iránt. Betonnal túlzsúfolt világunkba ezért lehet ezzel az anyaggal visszalopni az otthonosságot, a melegséget, valójában belsõ és külsõ környezetünk harmóniájának illúzióját. Cserében a beton õrzi a zsaluzat erezetét, a fa dermedt arcát. Érdemes felsorolni a történelemnek azokat a pillanatait, mikor igazi társa volt a fa az embernek. Költõien és valódi hasznossággal formálták egymást. Elõször az építészetben. A hajlék egyik legmagasabb szintre jutott õsformája a nomádok jurtája. Az életmódot egyetlen más épület sem szolgálja ilyen ökonomikusan. A másik õsforma a cölöpépítészet, amely az indonéziai Batak-házban vált a szépségnek áldozó ember kifejezõjévé. Káprázatosan szerkesztett tetõzetével és díszített homlokzatával az emberiség ráérõs, nagyvonalú, játékos kedvét idézi. Más kultúrát, racionálisabbat, célra törõbbet jelez az európai faváz-szerkezetes (Fachwerk) építészet. Ennek alapötlete már a bronzkorban kialakult, de csak a többszörös demográfiai robbanással küszködõ középkori Európa városépítészetének emeletes házaiban valósult meg. Nem kis mértékben segítve, hogy földrészünk Európává váljon. Lehet-e jobban felmutatni egy nép ethoszát, mint a japán sintó építészetben? Benne modellé emelve, fából térré szerkesztve egy filozófia. Nem mint tudomány, hanem mint az élet. A fát felhasználó építõ szellem igazi fényûzései azonban a szakrális épületek voltak, mint amilyenek a karéliai hagymakupolás templomok, a japán pagodák, az erdélyi fatemplomok. De nemcsak az építészet dicsérte a fát, a vele bánni tudó embert, hanem a használati tárgyak sora is. Így Ekhnaton ismeretlen trópusi fából készült karosszéke, s a cívis autonómiát kifejezõ hódmezõvásárhelyi gondolkodószék. A rómaiak elpuhult kényelmét szolgáló ágy (étkezõpamlag) elefántcsonttal és féldrágakövekkel kirakott ébenfából vagy a világon majdnem mindenütt elterjedt lécvázas szerkesztésû könnyû ágy, melyet Magyarországon a XVII. sz.-ban “hársfából kötött ágy”-nak, hársfaládikónak is hívtak. Az emberi eszmélés korai idõszakának rönkbútorai és a formatervezés csúcsa, a Thonetszék, melybõl 1930-ig ötvenmillió darab készült. A shaker szekta hasznosságot szépséggé fokozó juharfabútorai. A vikingek hajói és Stradivari hegedûi. Az isteni örökkévalóságot hirdetõ szarkofágok, és az emberek halandóságára emlékeztetõ szatmárcsekei csónak alakú fejfák. Mind, mind fából és emberi leleménybõl. Az a Malonyay által bemutatott borotvatartó is, melynek két hosszabbik oldallapjára, csillagos szalagdísz közé fogva, írás van bekarcolva: Lettem, Vagyok, Mulok, Ismét leszek, De Mi, Nem Tudom, Busulok 1830. Ha nem ismerjük a fakultusz jelentõségét, szinte megfoghatatlan az az érzékenység, amivel az elmúlt korok emberei közeledtek a fákhoz. Az “idõk kezdete óta” nyomon követhetõ a fa központi szerepe a kultikus gondolkodásban. Az elsõ templomok erdõk mélyén álló facsoportok voltak. Mindenütt a világon szentként tisztelték a fákat. Libanonban a keresztények, a zsidók és a muzulmánok a cédrust. A buddhisták a bódhi-fát, mint Buddha megvilágosodásának helyét. De a kereszténység elõtti Európában is mindenütt megtalálhatók a fakultusz nyomai, és máig hat például a májusfában, amivel a mindig megújuló természetet ünnepli a rítusban saját folyamatosságának képleteit is megteremtõ ember. Különbözõ kultúrák tisztelték az élet, a megújulás szimbólumaként a fát. Az északi népek mitológiáiban az égi és a földi szféra közötti híd, melyen egykor az istenek jöttek, hogy megteremtsék a földet. Máshol fallikus szimbólummá válik, hogy örökös nemzõerejével biztosítsa a folyamatosságot. Az emberét és a világét egyaránt. Az Admiralitás-szigetek lakói szerint az elsõ ember a fából származik, fatörzsbõl volt faragva, talán õ a Fából faragott királyfi. Egyiptomi sírképeken a földistennõ egy fának – az egész kozmosznak – a része. Mellébõl fakad az élet forrása. De õ a tudás fája is, és Krisztus keresztfája. Õ az élet fája, a meghaló és megújuló életé. Õ az egész kozmosz fizikai és morális értelemben is. Benne fogalmazza meg magát a világmindenség az ember által az embernek. A Zend-Avesztában talán azért szólítja Ormuzd Zarathusztrát: “fohászkodom a tiszta fákhoz, Ormuzd teremtményeihez”. És mintha Zarathusztra kései híveként zoroaszteri himnuszként, a megcsúfolt fák és emberek nevében fohászkodná a költõ: Éljenek a Fák? De hová lett az ösztönös ökologikus – a természet demokráciáját elfogadó – gondolkodás, és hová lesznek lassan a fák? Talán az államvallássá elõlépett kereszténység volt az elsõ igazi pusztítója ennek a világszemléletnek. Vagy csak azért hisszük ezt, mert errõl vannak írásos adataink. Lengyel földön 1386-ban Jagelló, miután elvette a magyar származású Hedviget, hogy népét a kereszténységben megerõsítse, kivágatta a pogány hitvilág tartozékának minõsített erdõket. Ahogy Kállay Ferenc múlt századi tudós mítoszkutatónk írja: “Perkun örök tüze végképp kialudt Vilna körül”. Már elõbb hasonló módon ítélkezett Szent László fabálványképekrõl, szentként tisztelt ligetekrõl. Hogy a központosított ideológia vagy a szintén központosított hatalom, vagy a kettõ együtt nem tûrt meg semmi személyes, tehát ellenõrizhetetlen lelki és gyakorlati viszonyt a természethez, ezt nehéz lenne ma kideríteni. Mindenesetre a felbillent egyensúly napjainkra kezd elviselhetetlenné válni, és felszólít, hogy lépjünk újra szövetségbe a fákkal. Keressük a kapcsolatot azzal a búvópatakként jelenlévõ, történelem alá szorult gondolkodással, amely nem is adta fel soha ezt a szövetséget. Nemesapáti Kiss Sámuel 1822-ben írt könyvében említ egy pásztort, aki az állatokkal járkálván az erdõben, százával nemesíti a fákat. Bél Mátyás a XVIII. sz. elsõ felében írja a nagybajomiak gyümölcsfáiról, hogy “sokkal jobban fejlõdnek az erdõ zugaiban, mint nyílt mezõkön”. Hová lett az a többszáz fajta fa, s gyümölcsük íze? Ma itt áll néhány háziasított, fölfújt hibrid, igaz, bõtermõ. De bõtermõek voltak Berzsenyi Dániel körte- és almafái is. Levelében apjának arról dicsekszi, hogy disznait hizlalja velük. Kevesebb lett a fajta, és mindegyik pusztulásával kevesebbek lettünk mi is. Csak Sárközben 60 régi alma- és 45 régi körtefajtát ismertek. Ahogy a nagyüzemi gazdálkodásra való fokozatos áttérés kiirtotta a fajtaváltozatosságot, úgy a nyelv nagyüzemi gazdálkodása is megkezdõdött. Lepusztult növénynévanyag-hagyományunk nagy része. De sikeres volt kitiltatásunk az erdõbõl is. Vasárnapi erdõjáróként, csodálkozásunkat – s még jó, ha nem szemeteinket – hurcoljuk körbe. Pedig régen tudtuk, hogy a nyírfa, ha megcsapolják, olyan nedvet ad, amely tisztítja a vért, s szépíti a lányok arcát. A boróka szemenként rágva jószagúvá teszi az ember száját. A som disznóvágás idején “lefogja” a sok zsiradékot a gyomorban. Emellett jó pálinkának, gyógyszernek, befõttnek és aszalva. A székiek ecetet is csináltak belõle. A vadalm
a, vadkörte ecetre úrbéri szolgáltatás volt, és kökény enyhítette a gyomorfájást. Mind-mind olyan ember tudásának része, aki hitte, csak a maga erejére számíthat. Nem a tökéletesen megismert világ, hanem a mindennapi hasznosság birodalmában mozgott, s egy megteremtett autonómiában. Végül ebben a században készségeinktõl, kézbeli mesterkedéseinkbõl is számûztük a fát. Fokozatosan számoltuk fel szövetségünket a fákkal. Elõször hiedelmeinkbõl pusztítottuk ki, majd a háziasítatlan, ezerféle gyümöcstermõ szolgálatból. Végül kísérletet teszünk, hogy a használatból is számûzzük. Magyarországon 1900-ban 753 községben foglalkoztak faiparral. Gaul Károly: Hazánk házi faipara címû, 1902-ben írt kitûnõ dolgozatában még azt is fölsorolja, melyek a faragóipar által kiváló községek, pl. Gombos és Apatin – Bács-Bodrog, Apáti, Talács és Kiszinda – Arad, Telkibánya – Abaúj-Torna, Lapusnyik és Mocseris – Krassó-Szörény megyékben. Még tíz évvel ezelõtt is csupán csak érzelmi veszteségnek tekintettük, hogy szinte egész Magyarországon alig találtunk embert, aki vadcseresznye- vagy fenyõ-, bükk- vagy nyírfakéregbõl gyümölcsszedõ edényt (kászut) készít, s tudja, hogy jó zsindelyt fenyõbõl kell készíteni, mert a bükk “megfõl” és megcsavarodik a napon. Megismeri az erdõben a szántalpnak való fákat, s megépít egy “nyoszolyás szánt”. Megtapasztalta, hogy favilla fiatal nyírfából, gereblye feje jávorból, fogai mogyoróból, nyele fenyõbõl, kávája fûzbõl a legjobb. Csak újabban az energia-, és tegyük hozzá – világkép- – válság után keresik mindenütt a földön az életforma takarékosabb képleteit. Keressük a kertté – többnyire csak hobbi-kertté – vált Magyarországon is hasznos, életre szóló, könnyen és olcsón beszerezhetõ tárgyakat. Az önellátás, a politikai is, ismét alternatívává válik szerte a világban. Ehhez szövetségesekre van szükség. Olyanokra, mint a fák. Ne csúfoljuk meg õket széndioxidos környezettel, anyagszerûtlen használattal. Õrizzük akár önmagunkért a fákat. A régiekhez hasonló új tisztelettel, új használattal, új készségekkel.
Amit ma tehetünk: engedjük, hogy körülálljanak bennünket a fák.
(1981)

A FA-AJÁNDÉKtárgy kiváló ajándéktárgy karácsonyi ajándék, nászajándék, szülétésnapi ajándék, vagy bármilyen alkalom esetén.

This entry was posted on hétfő, október 6th, 2008 at 09:02 and is filed under fa-blog, hasznos írások, Érdekességek. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.